A cím persze árulkodó. És ilyen esetekben bánom igazán, hogy se türelmem se tehetségem a fotózáshoz, mert ez a pillanat megért volna egy sorozatot.

A helyzet a következő:

- Hétfő reggel volt, kis félreértés Mmel, aztán séta reggel a fagyos belvárosban. M persze céllal vette nyakába a várost és ebbe engem is bele szándékozott rángatni. Én lojális partnereként, a jövőtől félve belementem, hogy elkísérem az Ifjúsági Ház melletti turkálóba, vesztemre jegyzem meg. (Csak zárójelesen, bárki átélheti a következőket, ha hétfőn délelőtt felkeresi az intézményt...) Belépve olyat láttam amilyet azelőtt csak filmeken és ott is csak ritkán. A tömeg leírhatatlan volt, a legkisebbektől(mellesleg ezeknek soha nincsen iskola vagy óvoda?) a nyugdíjas nénikig. Azt azért szögezzük le én nem vagyok ellene a turkálós dolgoknak, sőt. Nem egyszer vásároltam már ilyen helyen. DE! És itt jegyezném meg, hogy az emberek tényleg állatok. Nagyjából 150 négyzet méteren, nem akarok hazudni vagy 100-an, és mindenki mintha az életérét küzdene. a ládák mellett módszeresen válogatnak, turkálnak, tépnek és ne adjisten verekednek/veszekednek. És ez mintha teljesen természetes lenne. Az emberek jó kedélyűek és vidámak, elcsevegnek és láthatóan visszajáró vendégekről van szó, mert sokan ismerik egymást.
Egyszer csak, miközben M kissé megilletődötten válogat, odalép egy hölgy a kezembe nyom egy kabátot, mondván én vékonyka vagyok rám biztos jó ez a kabát. Állam lepottyan és gondolkodni kezdek ez most itt így megy??? Választ nem kapok csak, pörögnek az események, emberek hatalmas zsák ruhákkal vonaglanak a pénztárhoz és fizetnek. Eztán mindenki boldog. Már csak az érdekelne, de igazán, kinek kell ennyi ruha? Vagy megnőtt Magyarországon az átlagos családlétszám vagy valami súlyos összeesküvés van készülőben és ez azért annyira nem tetszik." -

Ez a rövid története a bálabontásnak. Esetlegesen érdekelnek olyan kutatások, mennyire válhat az ember függővé a bálától, a bálabontástól?! Esetleg van-e ilyen szenvedélybetegség?